Életöröm - a brno-i felkészítő sörtúra margójára

A SZOB elnökének pár évvel ezelőtt írt novellája akár április utolsó hétvégéjének a története is lehetne. Brnoban jártunk, de kb ennyi történt.

Az idegen városban magányosan ébredek. Nem emlékszem a nevére. Sörszagú leheletem ködpárájába burkolózva hiába töprengek, csak nem ugrik be. A gyűrött lepedő szúrja az oldalamat, így hát hangosan nyögve felülök. Nadrágom kifordítva hever a szűkös szállodai szoba padlóján, egyik cipőm az asztalon pihen az ajándékcukorkás tál mellett, a másik sehol. Hű... Fejem lüktet, tompán, nem élesen, csak épp annyira, hogy nyomatékosítsa, nem kér többet a hiábavaló éjszakákból, a cigifüstös bárokból, a savanykás árpalétől bűzlő, hőzöngő barátokból.

Az émelygés csak később jön.

Felkelek, kivánszorgok a mosdóba és a tükörbe nézve ijedten szemlélem a szemem alatti sárgás karikákat. Meglapogatom a májamat, nem fáj. Kösz, Uram. Még. Ne már! Megmosom az arcomat, hátha kissé felfrissülök és leesik végre, hogy hol is vagyok.

Tegnap egész nap utaztunk, hatan indultunk Pestről. Az első sört már délelőtt felpattintottuk és már jócskán a garatra öntöttünk, mikor megérkeztünk a sörgyárhoz. Látogatás csak nekünk. Tiszába víz. Erdőbe fa. Túlzsúfolt óvodába gyermek. Így kellett nekünk a sör...

Árpa, komló, víz, élesztő, keverő- és pihentető kádak, alumínium csövek. Irányító pult a hetvenes évekből. Kóstoló.

Aztán indulás tovább, még két óra utazás. Leszállt az est és megérkeztünk a célunkhoz. A városba, ahol most a tükörben nézem magam. Hol vannak a többiek? Biztos egy másik szobában. Meglapogatom a nadrágom zsebét... kicsit megijedek, de szerencsére megvan a telefonom. Igaz, lemerült.

Visszafekszem az ágyba, próbálom felidézni a tegnap éjjel történeteket.

Semmi. Semmi. Semmi... Hoppá megvan, eszembe jut egy tévé. Focimeccs ment rajta... Sötétség. Igen, igen, beugrik. Politikáról beszéltünk... Trump vagy Clinton, Orbán vagy Gyurcsány. Szokás szerint egymás szavába vágva ordibáltunk, és kicsit sem figyeltük, amit a másik mond. Talán elaludtam, mindenesetre később barackfavirág illatú pincérlány jött oda hozzánk. Záróra. Kint a hideg levegő rútul arcon csapott, majd a következő képen már a patikakirakatban tükröződő hányó-okádó önmagamat látom.

Aztán snitt és vége...

Megnyugszom. Semmi különös, csak a szokásos.

Felpattanok, felszabadultan magamra rángatom a ruhám, és leloholok a lépcsőn az étkezőbe. Reggeli már nincs. Nem baj, ki éhes ilyenkor?! Kilépek a forgóajtón, szemközt megpillantok egy kisebb kocsmát, odanyargalok.

Barátaim már a sarokban ülnek egy asztalnál, lanyhán üdvözölnek, míg én tántoríthatatlan életörömmel ledobom magam melléjük és a fekete kabátkás pincérnek odakurjantom:

- Jedno pivo prosím!

Majd boldogan hörpintem az első kortyokat, bár még mindig nem tudom, hogy hol vagyunk.